07:30

A telefonom halk zenéléssel tudatja, hogy ideje kikutyáznom magam az ágyból, és elindítani a napot. Ilyenkor általában már régen ébren vagyok, csak szeretek még visszakumni addig, amíg nem szólal meg a hivatalos ébresztőm. Mert megtehetem. És mert jól esik.
Nyújtózkodva és recsegve-ropogva kikelek az ágyból, közben az agyam már azt futtatja, mit akarok ma elintézni, hova kell mennem, milyen buszokat kell elkapnom, stb... szóval már pörög és terveződik a fejemben a nap.
Ugyanis 6 év után végre valahára sikerült összehozni egy randit az egyik középsulis ismerősömmel, úgyhogy ennek meg kell adni a módját. Ja, és anyák napja is van. Erre is gondolni kell. Meg hogy a kajálást (értsd: diétázást) ma hogyan fogom betartani. Valószínűleg ma engedékenyebb leszek. De majd hétfőtől visszaáll a rend. (megjegyzem, visszaállt ;-))
Végigpörgetem a fejemben, mi mindent szeretnék venni, többször is lefutottam a programot magamban, hogy biztosan ne felejtsek ki semmit. Bográcsozásra hívtak, így akkor én tisztem a rágcsa szolgáltatása, úgyhogy kell valami édes és sós. Akkor ha már vendégség, akkor illik valami kis apróságot vinni a háziaknak. Mivel d.u. összefutok nevelőanyumékkal meg apummal, így szülinapi ajándék is kell. Na meg a virág. Lista befejezve.

9:10

Reggelizve, összerámolva sétálok kifelé a buszomra, aminek 9:20-ra van itt az ideje, de nem számítok rá 25-nél előbb. És már akkor is korán jönne. De szerencsére nem vagyok elkésve, mert a csatlakozásom az majd' egy óra múlva indul... mármint beérek 10:10-re és majd 11:15-kor megyek tovább. Nem csak a hétvége miatt. Na de nem szidom a buszsofőröket. Legalábbis nem mindet. Csak aki megérdemli.
Megérkezik a jármű, felszállok, fizetek, közben már az üléseket stírölöm, hogy vajh' melyik lesz az árnyékos oldal... nem mintha zavarna a napfény, mert ha meghalok, eleget leszel árnyékban... de azért na :-D
Tudni kell, hogy egyrészről szeretek tömegközlekedni, mert olyankor hallok/látok/tapasztalok olyan csudákat, mint máskor sosem, másrészt viszont az embertömeget nem szeretem... főleg, hogy olyan a fülem néha, mint a vadászkutyáé (na nem olyan szőrös, de olyan éles) meghallom a sok-sok-sok halk neszt, amitől a szőr feláll a hátamon, és ordenáré visítás közepette dobnám ki a zaj keltőjét az ablakon, és csak akkor hagynám abba a visítást, amikor már 10 km-re hagytuk magunk mögött a delikvenst. Ilyen zavart keltő hangok és fizikai behatások pl: körömpöcögtetés, szék hátulról rugdalása, bűzölgés de mind közül a legjobban kiakasztó hang: a szipogás. Emberek... könyörgöm... miért jó az neked, hogy gusztustalankodva szívod a taknyod?! Nincs zsepid? Kérj! Van zsepid? AKKOR HASZNÁLD MÁR A JÓ QRVA ÉLETBE!!! De nem... inkább gusztustalankodsz tovább, mert lehet, észre sem veszed, hogy gond van, Hogy otthon nem verték eléggé beléd ezt az egyszerű ámde qrván alapvető illemszabályt. Volt már rá példa, hogy annyira elgurult a gyógyszerem, hogy adtam zsepit az illető szipáknak... jobb esetbem megköszönte, használta, és TÁDÁMM! Megszűnt a probléma. De olyanra is volt már példa, hogy elvette, megköszönte... és fogta a zsepit. Akkor azért kedves (de azért enyhén gyilkos) mosollyal megkértem az illetőt, hogy legyen már olyan édeskedvesdrágatündér és használja!
Visszatérve történetünk folyásához, sikerült egy anyuka és gyerkőce elé ülnöm... akik mindketten annyira szipogtak, hogy nem igaz... na mondom, ez így qrva hosszú út lesz... próbáltam nem rájuk figyelni, dúdolgattam, bedugtam a fülem... de közben már forrtak bennem az indulatok, hogy milyen anya az ilyen, hogy hallja hogy szipog az a szerencsétlen kölyök, de nem fújatja ki az orrát, nem ad zsepit, nem szól rá... stb. Szóval megszólalt bennem a durcás igazág bajnoka, aki mindenkit magához mér, hogyha én meg tudom csinálni, akkor másnak kutya kötelessége. Nem a legjobb hozzáállás, de hát skorpió vagyok.
Nagy szerencsémre jóapám felhívott telefonon, és hála a jó beszélőkéjének, majdnem egész úton beszélgettünk (egy jó fél órát, hogy azért érezzétek az idő múlását) így nem volt időm figyelni a hátam mögött ülőkre, és sikerült lecsillapítani a méltatlankodásomat. Ami később kifizetődő volt. Végezvén az atyai beszélgetéssel újfent visszatettem hallgatózó füleimet a hátam mögött folyó diskuruzsra. Mert most már anya és kislánya beszélgettek. Normálisan, kedvesen, szeretetteljesen. És még orrot is fújtak. Én pedig gondoltam, nem is olyan rossz anyuka ez. Csak gondolom allergiás lehet. Abba meg rendesen bele lehet halni, és az Isten összes zsepije sem elég olyankor. Úgyhogy lélekben megnyugodva magamban kívántam nekik további szerencsés utat, amikor leszálltak a buszról.

10:10

Megérkeztem utam csomópontjához, így az 1 órát kihasználva elsuhantam vásárolni. Ott persze minden tömve virágokkal, csokikkal, mert hát anyák napja van a köcsögit neki, tessék vásárolni, meglepni anyukát, azt' jóvan. Itt átsuhant a gondolat a fejemen, hogy mennyire sajnálom, hogy ünnepek hangulatából szinte semmi sem maradt meg... vagy lehet csak én lettem felnőtt, és ez mindig is ilyen volt? Csak gyerekként éltem meg másképp? Nem tudom. Mindenesetre a bolt tele volt feszültséggel és kelletlenséggel. Hogy már megint vásárolni kell, megint ajándékozni kell, mert ez kötelező... ember... pisztolyt tartanak a fejedhez, hogy csak az 10000 forintos kókuszgolyócsoda süteménnyel fejezheted ki az anyádnak, hogy szereted? Csak a 800ezerbe kerülő büdösvirágcsokor az igazi jele annak, hogy törődsz vele? De amúgy az év 361 napján (mert ugye ugyanez a forgatókönyv karácsonykor, szülinapkor esetleg névnapkor is) le se tojod? Fel se hívod? Oda se mész, hogy megöleld? Tény és való, ha nem vagy anyáddal jóban, akkor megértem, hogy nem keresed a társaságát. De akkor ezt a felesleges társadalmi elvárást is felejtsd el. Hogy megmutasd, igen, te szereted az anyádat, mert adsz neki valami ajándékot anyák napján, aztán meg mész haza, mint aki jól végezte dolgát. Akkor már inkább utáljad mindennap. Még az is tisztább, mint az 1 napi álszenteskedés. Ami neked még ráadásul idegbajt és hasgörcsöt okoz.
Ha meg szereted anyádat, akkor ő nem ebből az egynapi cuccból fogja tudni, hogy szereted. Ezen azért gondolkodjunk el egy kicsit.
Ezeket jól végiggondolva, cuccokkal felpakolva csörtettem vissza a buszpályaudvarra, hogy elérjem a csatlakozásom, mert oké hogy 1 órám volt... de az is sittysutty elszaladt.

11:15

Most már a találkozóm felé visz a busz, én meg jól ba vagyok tojva, hogy jó helyen szálljak le... úgyhogy leadom a forródrótot Anditesómnak, hogy most már tényleg feléjük suhanok.. ő pedig nyugtázza az infót, és mondja, kijönnek elém. Akkor itt már nagy gond nem lehet :-)
Leszállok a buszról, ahogy vár rám a kisnagy család :-) Anditesó, párja Miki, és a 3 lurkó: Zozi, Szoni és Milus. A nagy nyakbaborulások után elindulunk a főhadiszállásra, ahol bográcsozást kívánunk foganatosítani. A 2 lányzó nagyon méreget, hogy én kiféle-miféle vagyok, de azért a huncutság már ott csillog a szemükben. Milus meg épp alussza az 1 évesek gondtalan álmát a babakocsiban. Ha jobban utánaszámolok, Anditesómmal kb. érettségimkor találkozhattam utoljára személyesen... ami barátok között is most már 11 éve volt... de mintha ez a 11 év nem lett volna, ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk, nincsenek kínos csendek, csak a jókedv és nevetés, minden nosztalgiaszag nélkül :-) A suli nem is nagyon kerül szóba.
Közben fő a malacpöri a bográcsban, mi pedig az árnyékban heverészünk, és beszélgetünk, és nevetünk, és figyeljük a 2 locskafecske lányt, ahogy játszanak... persze még mindig nem volt meg a haverfelvétel, de azért mert többször rám néznek, és mosolyognak, és közel jönnek... de még nem beszélünk. :-) De ezt nem is szabad elviselni. Gyerekként ki nem álhattam az olyan felnőtteket, akik beleerőszakolják magukat a gyerek figyelmébe, kikövetelik a puszit és a rajongást, utána meg le van tojva a gyerek.
Ebéd után elsétálunk nyalni egyet (fagyit, teeeee mocskos fantáziájú kéjenc, teeeee :-P), és most már kezd törni a jég. Zozi már szóbaáll velem, Szoni még mindig csak a szoknya mögül figyel. Milus meg cukizik. :-D
Délutánra felfújódik 3 lufi, onnantól kezdve semmi akadálya a játéknak. Dobáljuk, passzoljuk a lufikat, és már félig bekerülünk a bajnokságba, és megnyerjük a bajnokságot, és megint dobjuk a lufit, és már csak 1-et kell dobni, hogy bekerüljünk a döntőbe, és megint megnyerjük a bajnokságot, és most pihenjünk, most megint dobjuk, 1 lufit, most 2-őt, most 3-at, most megint pihenünk, és most párnacsatázzunk lufival, amiben persze veszítek, de Szoni rám nevet és szóba áll velem, és nevet és folytatjuk a lufipárnacsatát, amíg el nem fáradnak a lányok és kezembe nyomnak 2 meséskönyvet, hogy olvassam el nekik a Piroska és farkast. És még sok másik mesét of course :-D
És ez addig így megy, amíg apukám rám nem telefonál, hogy mehetünk haza.
Ölelkezés, búcsú, puszi, és az ígéret, hogy jövök még. Mert jövök még :-D Revansot kell vennem a lufipárnacsatában. :-D

17:30

Visszaérve a buszpályaudvarra, megköszöntettem nevelőanyumat, megpuszilgattam apumat, ők hazaindultak én pedig elindultam sétálni, mert megint volt 1 órám a csatlakozásig. Ittam egy jegeskávét a kedvenc sörözőmben... ami azért érdekes kategória, mert én nem szeretem a sört :-D Viszont isteni gyümölcsteájuk van. Aztán ettem egy süteményt az egyik cukiban, amit igazán kihagyhattam volna, de ha már bűnözök, akkor ez a szelet süti nem számít... csak éppen nem volt finom :-D Nem volt rossz se.. de semmilyen volt. Úgyhogy ide se jövök többet enni.
Aztán belefutottam egy tüntetésbe is... meg egy volt kollégámba :-D úgyhogy ez az 1 óra sem telt eseménytelenül.
De már érzem a fáradtságot, jó lesz felszállni a buszra (az emberek közé, jajjjj) és hazaérni.
Hát ez a hazaút is adott gondolkodnivalót na :-D Srégen mögöttem egy anya ült a kb. középsős-nagycsoportos fiával. A gyerek amolyan ügyibevaló, eleven portéka, anyuka meg a... hát nem tudok erre jó kategóriát. Az lejön, hogy szereti a gyerekét, de amit a buszút alatt tapasztaltam, azért adott némi árnyalatot a történethez. Gyerkőce duracell nyuszi módjára nem ül le a valagára, áll az ülésnél és kapaszkodik, nézelődik, fészkelődik, csacsog. Nem hangoskodik, de azért csacsog. Anyuka többször rászól, hogy üljön már le, de a gyerek visszakérdez, miért? Hát mert ha elindul a busz, elesel. Nem esek el. A vita abbamarad, a gyerek állva marad, anyuka meg a telefonját nyekteti. A gyerkőc áhítja a figyelmet, anyuka meg letojja, csak néha mond neki oda valamit, de az is általában valami rendreutasítás. De a telefon nem kerül elpakolásra. Most az igazság bajnoka énem csendben kussolt, de azért sajnáltam ezt a kis szegény jószágot. Hogy mennyire kis szeretetgombóc, de nem kapja meg azt, amire igazán szüksége van: az osztatlan figyelmet. Úgyhogy leül, feláll, nézelődik, kérdezgeti az anyját... és ez megy addig majdnem végig, amíg le nem szállok.
Érezhetően anyukában is fogy a türelem, de legyen neki jó pontként felírva, hogy nem kiabál a gyerekkel, és nem alázza le, amikor rászól. Csak rászól. Miközben a telefont nyekteti. De azért a kiskomának is van sütnivalója :-D
- Hunyd le a szemed és pihenj. Majd leszállunk.
- Nem vagyok álmos. Aludj te!
- Persze, azt' ha elalszok, honnan tudod, hol kell leszállnunk, he?
- Tudom.
- Honnan tudod? Hol kell leszállni?
- A buszmegállóban.

Úgyhogy megfogadva ezt az örökérvényű és teljesen helyes tanácsot, leszálltam a buszmegállóban, és hazabattyogtam.

Ez történt tegnap. :-)