Miért szeretjük a krimiket? Mert a jó krimi olyan mint egy jó vicc: Nem tudhatjuk, mi lesz a csattanó. Ezzel szemben a rossz krimi ismérve, hogy ad1: már a könyv elején tisztában vagyunk, ki a gyilkos (hát persze, hogy a kertész!) így az egész könyv csapnivaló és unalmas lesz, ad2: olyan csavar van a végén, amit az egész történetben semmi nem támaszt alá. Most tegye a szívére a kezét az, aki szereti az olyan lezárást, ahol elmondják, hogy a gyilkos igazából a szomszéd Manci néni, mert ő az igazi anyja a kertésznek, aki meg az áldozat unokabátyjának a régi szobatársa, és így kívánta megbosszulni, hogy Sanya, (az áldozat) 1x megette szegény kicsi fiának a mackósajtját az óvodában... ÉS MANCI NÉNIRŐL EGY BÜDÖS SZÓ SEM ESIK A KÖNYVBEN!!! -_- vagy valami ilyesmi.

Aki szereti a műfajt és a klasszikusokat, az biztos, hogy átnyálaz néhány (ha nem az összes) Sherlock Holmes történetet, így azzal is tisztában van, hogy ezekben a könyvekben a forgatókönyv mindig a következő: eljön a megbízó, hogy meséljen Sherlocknak, aki nagy ívben letojja az egészet, de aztán elvállalja az ügyet, és végül megoldja... egy kicsit a fentebb vázolt Mancinénis módszerekkel, csak ő jól csinálja! Mert itt a legapróbb nyomot is biztosan látjuk valahol leírva, és amire bátran hivatkozhat kedvenc nyomozónk. És végül a szerelmesek egymáséi lesznek. Vagy nem. De a hepi end elkerülhetetlen.

Nincs ez másképpen a Bodri kutya történetében sem, aki nem mellesleg a Sátán jószága személyesen. De a Bodri nevet én adtam neki... igazából a kutya fajtája valami igen durva utcai turmix. De ne szaladjunk ennyire előre. Amennyit tudtam a könyvről előzetesen az annyi volt, hogy van valami ördögi jószág, aki halálra rémíti a helyi lakosokat. Na itt már eleve sánított nekem a történet, mert mondom, ok, hogy a 19-20. századi ember babonás, de azt nem akarom elhinni, hogy egy kutya halálra tud ijeszteni bárkit is. Aztán összefutottam ezzel a képpel a 9gag-en, és nem maradtak kétségeim:

 Ha ez a Bodri jönne velem szemközt az utcán este/hajnalban, valószínűleg az én nadrágom is bokáig vonalkódos lenne, és utána csak nyálaznék és rángatóznék a sarokban...

A történet stílusa annyiban egyedi, hogy Dr. Watson elmesélése alapján ismerjük meg a történéseket, napló ill. levél formájában, ill. ami feltűnő még a könyvben, hogy nem fecsérli az időt a felesleges 5 oldalas tájleírásokra, hanem röviden, velősen hangulatot teremt, és onnan a párbeszédek viszik tovább az eseményeket. És ez mind zseniálisan van leírva, mert a karakterek szépen kirajzolódnak. Az egyetlen dolog, ami zavaró, hogy a Sherlock történetekben Watson majdhogynem szerelmes Sherlockba, és úgy istentíti, mint a csuda, amíg Sherlock kutyába se veszi doktorunkat, sőőőőőt, hovatovább úgy bealázza jó pár mondatával, hogy az nem igaz. Ezért is szeretem jobban a TV filmeket és sorozatokat, mert ott megfogja a két főszereplő közötti barátságot, tiszteletet, és persze némi hierarchiát is, addig a könyvben Dr. Watson egy kis töketlen szürke egér, Sherlcok meg nagyarcú f*szparaszt. Ok, emellé zseni is, de ez nekem nem elég mint egyetlen pozitív tulajdonság.

A másik dolog, amin nem tudtam napirendre térni a könyvben, az Dr. Mortimer. Akiről tudni kell, hogy Sherlock Holmes ősellensége, itt meg? Itt meg ő a megbízó... és nem látunk mást, csak egy szintén kis szürke egeret, akiben nincs semmi különleges, és rejtély, hogy miben venné fel a versenyt Sherlockkal, sőt, hogy bármiben túl tenne rajta!

A könyv rövidsége és a történet egyszerűsége miatt nem állok neki elemezni a történetet, mert szerintem felesleges. Azonban aki még csak ismerkedik a krimi műfajával, annak ez egy jó kis bevezető lesz a műfajba. Utána jöhetnek a nagykutyák :-D